Jenny blogja 2.

Engem Jennynek, Jennykének, Nagylánynak, néha Öreglánynak szólítanak, na, nem bántásból, inkább csak kedveskedésből. De továbbra is én vagyok a kennel őrzője.

Ritkábban van alkalmam tollba ugatnom a történetemet, mert a Bársonykezű Gazdi-Mamimnak az elmúlt időszakban nagyon sok dolga volt a kennel többi kutyával. Róluk majd még mesélek egyszer, mert olyan furcsa kutyák, hogy nincs farkuk, és így nem tudják világosan kifejezni a szándékaikat. De lassacskán azért összecsiszolódtunk, és már elég jól megtanultam francia-bulldogul.

Az a bizonyos szilveszter éjszaka, amiről a korábbi blogomban már beszéltem, csak első kapocs volt az új, vagyis a mostani családomhoz. Mert azért nem volt mindig ilyen nagy egyetértés közöttünk, mint manapság. Amikor a menhelyből hozzájuk kerültem – bevallom töredelmesen – minden alkalmat megragadtam arra, hogy nyakamba vegyem a nagyvilágot. Mindent felakartam térképezni, megismerni az összes hazavezető utat. Soha többet nem akartam elveszni. Persze mellékesen megkergettem az utamba kerülő macskákat (na, meg egy picit a kevésbé utamba esőket is), meg annyira izgató volt újra a szabadság és az új illatok.

Akkoriban úgy gondoltam, hogy a Bársonykezű nem szeret két lábon járni, és azért jött ilyenkor utánam kocsinak nevezett négykerekűvel, hogy engem hazavigyen. De akkor meg miért bosszankodott annyit?

Később is sokszor láttam nagyon dühösnek a gazdáimat, mikor sietve mentek volna dolgukra, de én még előtte egy kis felfedező útra kényszerítettem őket, mert kisurrantam a nyitott kapun. Így aztán lassan velük is megismertettem az egész környéket.

Sok mindent nem értettem még, például a Gazdi-Papi miért nem őrült nekem, mikor hazaérkezett munkából, és én két lábra állva üdvözöltem az éppen sáros mancsaimat a vállára téve. Pedig én egész nap annyira vártam haza!

Emlékszem arra is, hogy amikor egyszer kiugortam a mozgó autóból a lehúzott ablakon át, én is nagyon megijedtem, mert olyan gyorsan távolodott a négykerekű. Futottam, ahogy bírtam az autó után, és nagyon féltem, hogy ottmaradok. A gazdim, sem akart hinni a szemének, amikor a tükörben észrevett. Na, jó nagy szidást kaptam, és egy darabig nem utazhattam lehúzott ablakkal.

---

Persze nekem is kellett egy év is, mire mindent megtanítottam nekik. Például azt, hogy nem szököm el minden kertkapu nyitáskor, ha minden este eljön velem sétálni a Gazdi-Papi. De aztán szépen megtanult jönni mögöttem a pórázon. Cserébe én csak akkor lépek ki a nyitott kapun át az utcára, ha azt mondja, hogy „mehetsz”. Hát legyen, ezen nem múlhat a barátságunk.

Így aztán már tíz éve minden este sétálni megyünk a Gazdi-Papival, szombaton és vasárnap meg kirándulni is megyünk, és ilyenkor szabadon szaladgálhatok. Így idős koromra azt is kiérdemeltem, hogy a házukba bejárhassak, nem mintha az enyém nem lett volna kényelmes. A gazdim saját kezűleg készítette. Olyan sokat dolgozott rajta, szigetelte, és még télen is kellemesen meleg volt. De mégis csak más a lakásban külön nekem készített fekhelyen aludni. Úgy érzem ők is nagyon szeretnek. Családtag lettem!!